Az Árpád-korba visszanyúló magyar fürdőkultúra szimbólumának nevezhetjük legpatinásabb, szecessziós stílusú gyógyfürdőnket, a Gellért Fürdőt. Elsőként II. András királyunk használta fel a fürdő forrásvizét, aki ispotályt is épített a hegy tövében. Evlija Cselebi így emlékezik meg a fürdőről: „Kocsikon jönnek oda. A francia betegségre és más hétféle bajra hasznos. E fürdő használatának szabálya az, hogy mikor a test egészen vörös lesz benne, ki kell menni belőle s magát melegen kell tartania”.
Ebben az időben Sáros fürdő néven emlegették a fürdőt, mely név a medence alján lerakodó iszap rétegtől ered. A Budát elfoglaló törökök a fürdő épületét átépítették és használatba vették. Buda felszabadítása után Lipót király háziorvosának tulajdonába került, majd a XIX. század végéig többször cserélt tulajdonost. 1894-ben, mikor a Ferenc József híd megépítése mellett döntöttek, le kellett bontani. A Fővárosi Építési Tanács elsőrendű gyógyfürdő és szálloda komplexum megépítésére írt ki pályázatot, melyet Sebestyén Artúr, Hegedűs Ármin és Sterk Izidor nyert, akik barokkos vonalvezetésű kupolával ellátott szecessziós épületegyüttest álmodtak meg, mely 1911-1918 között épült fel. A négyemeletes szálloda 176 szobával rendelkezett a megnyitáskor. A lakosztályokat vezetékes, termálvizet és szénsavas vizet is szolgáltató fürdőszobákkal szerelték fel.
1918. október 31-én kitört az őszirózsás forradalom, 1919 végéig a szállodát katonai célokra használták. Az ellenforradalom győzelmével (1919. november 16.) a szálló visszanyerte eredeti funkcióját, a társasági élet egyik központjának számított. A szálloda vendégül látott a kormányzó és a mindenkori magyar kormány tagjai mellett uralkodókat (Pachlavi iráni sah), főhercegeket és főhercegnőket, polgármestereket, maharadzsákat, költőket, művészeket és milliomosokat, színészeket (James Fonda) valamint Richard Nixon amerikai elnököt is.
1927-től Gundel Károly bérelte a szálloda éttermét, itt született három híres étele is: a fogas Rothermere, a bakonyi gomba és a pittsburgi borjúborda. A II. világháború során a dunai oldal teljesen, a hegyoldali rész részlegesen kiégett. Az újjáépítés 1946-ban kezdődött és egészen 1960-ig tartott, ami a belső terek egy részének átalakításával járt. A 70-es évekig a Gellért képviselte a magyar idegenforgalom élvonalát. Élen járt a szakemberek nevelésében, itt lehetett először valutával fizetni, reptéri transzfer kocsi, valamint mini bár állt a vendégek rendelkezésére. Két desszertkülönlegesség is növelte a szálloda hírnevét, a száraz gyümölcsöket tartalmazó Gellért puding, valamint a csokoládékrémmel töltött Gellért tekercs.
A szálló főbejáratát szegélyező íves kapu két oldalát Róna József gyógyulást jelképező szoborcsoportja díszíti. Az előcsarnok színes mozaikburkolatot kapott, a karzatos központi csarnokot üvegtető zárja, alatta tíz gyönyörűen megmunkált ablakot látunk, melyek Arany János „Buda halála” című művének egyes jeleneteit elevenítik meg. Utóbbiak Róth Miksa üvegfestőműhelyében készültek, Hende Vince festőművész kartonjai alapján. A csarnok végét Huszár Adolf Vénusz-szobra zárja. A női és férfi termál részleget is színes Zsolnay porcelán borítja.
A férfi termálfürdő bejáratának két oldalát Ligeti Miklós „Csókolózó gyermekek” című alkotása díszíti, szintén Ligeti műve a medence feletti, fehér majolikából készült egyméteres szobor, a „Kisfiú teknőccel”. A női termálfürdőt a II. világháború végén bombatalálat érte, melynek áldozatul estek a Zsolnay pirogránit burkolatú medencék és a fából készült öltözőtér. Az elkészült fürdő a főváros első, luxus kategóriájú létesítménye volt, Európa legkorszerűbb gyógyfürdőjének számított, melyhez harminc ágyas kórház is kapcsolódott.
A vízellátást a hegy belsejében létrehozott forrásfoglalások biztosítják. A korábbi park helyén 1926-27-ben hullám strandfürdőt alakítottak ki. Az 560 m² területű medence végében Gárdos Aladár „Triton és Nympha” szoborcsoportjával díszített kaszkád (lépcsős vízesés) szolgáltatta a termálvizet. Itt kaptak helyet Telcs Ede és Varga Oszkár figurális csoportjai, valamint Pásztor Árpád „Primavera” című szobra. 1934-ben pezsgőfürdővel szélesítették tovább a kínálatot.

Szentimrei Zsolt

A Gellért-hegy Szent Iván barlangjában a hagyomány szerint egy Iván nevű remete élt a középkorban, aki a feltörő forrásvízzel gyógyította a hozzá érkező betegeket. Már a 19. század végén, a Gellért-hegy délkeleti oldalának szabályozásával és rendezésével foglalkozó tervekben szerepelt a Gellért-hegyi barlang és az előtte fekvő terület felhasználása, de erre végül nem került sor. 1924-ben az Urak Mária Kongregációja zarándoklatra indult Lourdes-ba és Limpias-ba, hogy a szent helyeken könyörögjenek az ország helyzetének javulásáért és a történelmi határok helyreállásáért. A csoport tagja volt Pfeiffer Gyula földművelésügyi miniszteri főtanácsos, akiben megfogalmazódott a gondolat, hogy a Gellért-hegy barlangjában létre kellene hozni a Lourdes-i Grotta di Massabielle sziklatemplom mását. Amint visszatért, dr. Habsburg-Lotaringiai József Ferenc főherceggel és Zadravecz István püspökkel megalapította a Szent Gellérthegyi Sziklatemplom (Lourdes-i Barlang) Bizottságot.
A tervezéssel dr. Lux Kálmánt bízták meg, aki interjú keretében nyilatkozott az „Élet” című folyóirat 1936-os számában. Ebből kiderül, hogy a barlangban egyes csoportok kávézót és más szórakozóhelyeket akartak építeni, emiatt hosszú vita előzte meg az építkezést. 1925 novemberében kezdődtek meg a munkálatok, melyekre több ezer önkéntes jelentkezett. Robbantásokkal alakították ki a szükséges teret. Egy véletlen robbantás eredményeként a hegy keleti támfalán is létrejött egy nyílás, mely a kolostor felépítése előtt a Gellért-rakparti parkba szolgált kijáratként.
A Sziklatemplomot a Magyarországra visszavárt Pálos rendnek építették, felszentelésére 1926. május 23-án került sor. Ekkor a belső barlang még nem volt kész, a külsőben alakították ki a szentélyt, a padok pedig a szabad ég alatt álltak. A templomot egyelőre a Szent Ferenc-rendre bízta a Pfeifferék által alapított bizottság. 1930-ban a bizottság a templom bővítéséről határozott, majd két és fél hónap alatt, 1228 robbantással alakították ki a mai állapotot. 1934-ben kolostor épült a templomhoz a Gellért-rakparti közpark helyén, melyet Weichinger Károly tervezett romantikus stílusban. 1934. május 12-én 16 pálos szerzetes érkezett haza. Ezzel egy időre megszűnt az 1786 óta tartó száműzetés, melybe II. József „felesleges” szerzetesrendeket feloszlató rendelete kényszerítette az egyetlen fennmaradt, magyar alapítású szerzetesrendet. A szerzeteseket gyertyákat tartó tömeg kísérte a Nyugati pályaudvarról a templomhoz. 1938-ban a templom előtt helyezték el Virág Benedek pálos költő, író hamvait, melyeket a megszüntetett tabáni temetőből hoztak át.
A második világháború során a Sziklatemplom tábori kórházként is üzemelt. A világháború után háromszor is beszédet tartott a sziklatemplomnál Mindszenty József hercegprímás: 1946-ban 50.000 ember előtt Szent Gellért halálának 900. évfordulóján, 1947-ben a fatimai jelenések 30. évfordulóján, végül 1948-ban 60-70.000 ember előtt a Mária-év nyitóünnepségén, utóbbit a tömeg elleni rendőri támadás követte. 1950-ben a kommunista kormány feloszlatta a szerzetesrendeket, a templom működését egy ideig még engedélyezték, a kolostort viszont államosították, az Állami Balettintézet kollégiuma rendezkedett itt be.
1951 márciusában elhurcolta a templomban szolgáló szerzeteseket az Államvédelmi Hatóság, a berendezést összetörték, eltávolították a templom felett álló keresztet. Grősz József érsek és társai pere során P. Vezér Ferenc szerzetest halálra ítélték és felakasztották. Vezér Ferenc 1944 decemberében nőket védelmezett a szovjet katonáktól, dulakodás közben az egyik katona fegyvere véletlenül elsült és a katona meghalt. (A vád szerint 30 szovjet katona meggyilkolásában vett részt.)
1960-ban a bejáratot 1,5-2 méter vastag betonfallal lezárták és karsztvíz megfigyelő állomást hoztak létre.
Az újjászerveződő Pálos Rend 1989-ben visszakapta a templomot, 1990-ben pedig a kolostort. 1992-ben a betonfal lebontása három hónapot vett igénybe. A bejárat bal oldalán meghagyott faldarab emlékezetet a három évtizedig tartó befalazásra. Gyulay Endre püspök 1992. június 6-án szentelte fel újra a Gellért-hegyi sziklatemplom külső termét.
2001-ben visszaállították az ötven éve eltávolított keresztet és leleplezték Kő Pál „Szent István” lovas szobrát. 2011-ben a külső barlangban átadták a Pálos Fogadóközpontot.

Szentimrei Zsolt

1849. október 4-én Komárom vára a császári-királyi hadsereg kezére került, ezzel lezárult az 1848-49-es forradalom és szabadságharc. A bécsi haditanács úgy döntött, erődrendszert hoz létre, mely segítséget jelenthet egy újabb forradalom leverésében, valamint bármilyen külső támadás visszaverésében. Julius Jacob von Haynau, Magyarország teljhatalmú parancsnoka Emmanuel Zitta osztrák hadmérnököt bízta meg az erődláncolat megtervezésével. Utóbbi a Budai Vár helyrehozása mellett javasolta, hogy a Gellért-hegyre, a Kis-Sváb-hegyre, a Margit szigetre, Csepelre és további hat pesti helyszínre építsenek kisebb erődöket.
Tervéből csak a Gellért-hegyi erőd vált valóra, melyet 1850-ben kezdtek építeni. A belháborúban elpusztult Csillagda romjainak eltakarítása után, a kelta település romjait is felhasználva kezdték meg a Citadella (olasz szó, jelentése: kis város, mely erődszerűen emelkedik a város fölé) építését. Ferenc József kétszázezer forintot különített el az erődre, mely 220 méter hosszú, 60 méter széles, 4 méter vastag kőfalakkal épült meg, lőrései 60 ágyút tudtak befogadni. 1854-ben a császári-királyi katonaság bevonulhatott kazamatáiba. Az erődrendszer többi része végül nem készült el.
Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezéssel megszűnt az erőd elsődleges funkciója, a katonaság azonban még a század végéig állomásozott falai között.
1894-ben a 25 éves főváros birtokába került a Citadella. Ekkor – miután a teljes erőd lebontása óriási költséggel járt volna – a falát egy részen jelképesen megbontották, jelezvén, hogy katonai szerepe megszűnik.
Háborúban egyetlen egyszer használták a komplexumot, Budapest 1944-45-ös ostroma során. Az épület légvédelmi bázisként funkcionált, kazamatáiban raktárakat és sebesültellátó helyet alakítottak ki. A mai napig lehet látni az épület ostrom során szerzett sérüléseit.
Az 1960-as években szállót és vendéglőt nyitottak a Citadellában, melynek fő vonzerejét a falakról nyíló elsőrangú kilátás jelentette. A rendszerváltás után több vendéglátó ipari egység, rádióadó és egy második világháborús panoptikum rendezkedett be az egykori erődben. 2014 májusában a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt., mint az ingatlan tulajdonosa – hivatkozva arra, hogy az épület hasznosítása nem felel meg a világörökségi törvényben foglaltaknak – távozásra szólította fel a bérlőket.
Az erőd keleti, a városra néző fala tövében áll a Szabadság-szobor, Kisfaludi Strobl Zsigmond 1947-ben felállított alkotása, amely Budapest egyik legismertebb jelképe világszerte. Maga a szobor 14 méteres, talapzatával együtt 40 méter magasra emelkedik, jobb oldalán egy fáklyás-, baloldalán pedig egy sárkányölő mellékalak helyezkedik el.
A felemelt kezében pálmafaágat tartó nőalak eredetileg a Felszabadulási emlékmű része volt, amelyet a II. világháborúban a német katonákat Budapestről kiverő szovjet hadsereg tiszteletére állítottak. A rendszerváltást követően, a szovjet felszabadítás átértékelése után az emlékműt átalakították, a cirill betűs feliratokat eltávolították, a szobor előtt álló szovjet katona szobrát pedig a Memento Parkba szállították.

Szentimrei Zsolt

A Gellért-hegy nemcsak Újbuda, hanem a főváros egyik meghatározó látványossága és szimbóluma. Eredetileg a Duna medréből sziklás lejtővel emelkedett ki, amit a rakpart és az úttest szélességében levéstek. Magassága a lábazattól 140 méter, az Adria-tenger szintjétől pedig 235 méter. Neve az idők folyamán többször változott (Pesti Öreghegy, Kelenhegy). A középkorban Szent Gellért-hegyének nevezték, Gellért püspökről, akit 1046-ban a Vata-lázadás pogány magyarjai a hegyről egy kétkerekű kordéba ültetve taszítottak le.
A hegy lábánál gyógyhatású források fakadnak, vizüket a Gellért-fürdő és a Rudas-fürdő hasznosítja. A források egy része már az 1200-as években ismert volt. II. Endre a pestis elleni védekezés céljából ispotályt állított a Gellért-források fölé, amit Sáros-fürdőnek neveztek. Vizét a hódító törökök is megbecsülték. A török időkben a hegytetőn fellegvár állt, a helyére épített csillagvizsgáló 1813 és 1849 között működött, körülötte virágzó szőlőskertekkel. Az 1848-1849-es szabadságharc leverése után, a Csillagda helyén az osztrákok, mintegy elrettentésül megépítették a Citadellát.
A szőlőtermesztésről a legkorábbi adat 1237-ből való. A hegy déli lejtőjén hamar meghonosodott a kertkultúra, még a törökök is ültettek gyümölcsfákat, többek között fügét. A török idők után további szőlőket telepítettek ide. A XIX. században azonban a szőlőket a filoxéra járvány elpusztította. A területet az 1800-as évek végén parcellázták és villákat építettek, ez a főváros egyik legrégibb villanegyede. A hegy kőanyagát, különösen az édesvízi mészkövet, építkezésekhez használták.
A hegy nagyszabású fásítása az 1873-ban hozott határozat után indult meg. Külön gondot okozott a Dunára néző meredek sziklafal, amiről kőtömbök zuhantak le. A veszélyes helyeken lévő sziklákat eltávolították, a bizonytalan állapotúakat alábetonozással megerősítették. A sziklafal azóta is állandó felügyeletet és karbantartást igényel. Így a főváros a Rudas-fürdőtől a Sáros-fürdőig terjedő szakaszon a házakat kisajátította, és helyükön a Halászbástya modorában kerítéses szegélyt épített. A hegy északi oldalának általános rendezése 1902-ben kezdődött. Akkor készült a Szent Gellért szobor és a vízesés is. A Városi Kertészet az 1920-as és 30-as években alakította ki a hegy parkosított részét, a fő útrendszer pedig 1931-re készült el.
A Gellért-hegyet azóta is többször parkosították, területét rendezték, víztározót, játszótereket, tematikus kerteket építettek és újítottak fel. A hegy nemcsak a turisták, hanem a budapestiek egyik kedvenc kiránduló és pihenőhelye is egyben.

Szentimrei Zsolt